Lippai Roland
Időt és energiát kell szánni az emberi kapcsolatok építésére, azok gondozására. A munkaidő és a magánélet összemosódásából adódó helyzet „felfalhatja” az embert. A családalapítás nehézségei nagyon súlyos következményekkel járhatnak, a felismerések akár sokkszerűek is lehetnek egy adott életszakaszban – állítja az MNO-nak Albert Fruzsina szociológus. A bajokra nem a virtuális, hanem a valós közösségi élmények jelenthetnek gyógyírt. Hiába, szükségünk van egymásra.
Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel
Megosztás az IWIW-en Megosztás a Facebook-on Csiripelés Twitter-re Küldés e-mailben
– Előre ostobaságnak tűnik, mégis adódik a kérdés: szükségünk van-e arra a valamire, amit barátságnak nevezünk? Manapság már mindenki „felszabadított”, hiperfüggetlen individuum. Ebben a kapcsolati konstrukcióban mi az a plusz, ami megkülönbözteti a többi „hétköznapi” kapcsolatainktól?
– Mindenképpen szükségünk van a barátságra, a támogató, szoros, szakkifejezéssel erős kapcsolatokra. Minden kutatás ezt mutatja, sőt, az egészség a WHO meghatározása alapján is nemcsak a testi, hanem a lelki és a társas jóllét összessége. Az ember társas lény, s ezekre a kapcsolatokra szükségünk van ahhoz is, hogy megfelelően tudjunk a társadalomban létezni. Ez a szükséglet etológiailag is igazolható, hiszen az ember nem magányosan kóborolt, hanem mindig is közösségben élt. Persze a kezdetekben ezek alapvetően rokoni alapon működtek, s az is igaz, hogy a valahová tartozás igénye az emberiség egész történetét végigkíséri.
– De maga a barátság miben különbözik minden mástól?
– A társas kapcsolatokat többféleképpen csoportosítják; léteznek erős és gyenge kötésű kapcsolatok, illetve adott (családi) és szerzett kapcsolatok. A családi kapcsolatok, amelyekbe beleszületünk, hagyományosan erős kötések voltak, ám manapság ezek is igen bomlékonyak lehetnek. Akiknek nem adatik meg a szoros rokoni vagy családi kapcsolatháló, ők kénytelenek a szerzett kapcsolatokra fókuszálni és támaszkodni sok olyan szükségletnek a kielégítése érdekében, amelyeket egyébként a rokoni-családi körben élnének meg. A kapcsolatok erőforrást, egyfajta tőkét jelentenek, de persze befektetést is igényelnek. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet pénzzel megvenni. Lehet azzal próbálkozni, amivel az USA-ban, hogy a pszichiáter az, akivel az illető megosztja gondolatait, érzéseit, ám ő valójában egy professzionális segítő, és nem egy kölcsönösségen, szabad választáson, vonzalmon alapuló személyes kapcsolatról van szó. Az embernek igénye van a másik emberhez való kötődésre, a szeretetre. Manapság egyre gyakrabban előfordul az is, hogy a barátságaink adott esetben stabilabbak, mint a családi kapcsolataink. De nagyon fontos minden emberi kapcsolatban, így a barátságban is, valamiféle kölcsönösség, bizalom és együtt töltött idő.
– Néha az ember azt gondolja, hogy mintha nem is lenne már igény erre a típusú kapcsolatra, csak „használjuk” egymást.
– Nem hiszem, hogy így lenne. Inkább az a helyzet, hogy nagyon felgyorsult a világ, és a napi teendők, az állandó rohanás felőrli az embereket. Aki 14-16 órát dolgozik, és még utána is úgy jön el a munkahelyéről, hogy a feladatain jár az agya, azon, hogy mit kell megcsinálnia, mivel van elmaradva… a munkaidő és a magánélet közötti határ ilyen fokú elmosódásának tényleg az lehet az eredménye sok embernél, hogy a folyamat „megeszi az életét”. És akiknek családjuk van, egyrészt sokkal nehezebb helyzetben vannak, hiszen ezt a két fontos tényezőt nagyon nehéz egyensúlyba hozni. Ám gyorsan hozzá is tenném: ugyanakkor meg jobb helyzetben élnek, mint akiknek nincsen, hiszen ott az illető párja, ott a gyerek is, ami nagyfokú érzelmi feltöltődést jelenthet. Nem lehet mit tenni, muszáj időt szánni az emberi kapcsolatokra. Fel kell ismerni, hogy mik a fontos dolgok az életben. A kapcsolathálózati szakirodalomban használatos „kötés” (tie) szó jól érzékelteti a kapcsolatok minimum kettős lényegét: megtart, ha baj van, integrál, segít, örömöt ad, de ugyanakkor esetleg korlátoz is. Egyik nincs a másik nélkül, és valamiért manapság sokan rettegnek a kötöttségektől, elköteleződéstől.
– Őrült nehéz feladat elé állítja a jelenlegi társadalmi-gazdasági konstrukció a fiatalokat a családalapítás kérdésében is. Kínlódnak immár nemcsak a késő húszas, fiatal harmincasok, de már a negyvenhez közeliek is. Hova vezethet mindez?
– Ez a helyzet súlyos problémákhoz fog vezetni. Eltelnek az évek és egyszer csak felocsúdik az ember: eltelt az élete, egyedül van, s csak nagy krízishelyzetek alkalmával jön a megvilágosodás arról, hogy mi is a fontos az életben, mi az élet értelme. Attól félek, az emberek nagyon korán belekerülnek egy „örvénybe”, és nem tudnak belőle kiszállni. Persze nagyon sok egzisztenciális kérdés is felmerül, de előbb-utóbb rájönnek, hogy mindez nem számít. Ám addig már lehet, hogy késő lesz – főleg a nőkre gondolok, mivel a gyermekszülésre rendelkezésre álló idő korlátosabb, mint a férfiak esetében. Emellett nagyon nehéz váltani akkor, amikor is hosszú évek csak rólam szólnak, majd hirtelen alkalmazkodni kell egy másik emberhez, ki kell elégíteni az ő igényeit is. De egy igazi mély barátsághoz is idő kell, évek, évtizedek, így az elmulasztott lehetőségek, felbomlani hagyott barátságok pótlása sem egyszerű feladat.
– Áttérve a fiatalokra, hiszen az ő feladatuk, hogy „üzemeltessék” a társadalmat a jövőben, lehetséges egy olyan alternatíva meglebegtetése számukra, amely nem egyenes út a fentebb már vázolt rendszerbe? Vagy egyszerűen csak ők is belesodródnak ebbe az élethelyzetbe, amelyet a folyamatos tanulás és munka jellemez, aztán esetleg marad a magány vagy egy negatív kompromisszumokon nyugvó kapcsolat?
– Csak azt tudom mondani, amit Kopp Mária professzor asszony is többször hangsúlyozott: szükség lenne olyan képzésekre, tréningekre, amelyek a kapcsolati készségeket fejlesztik. Ezekről a dolgokról már beszélni kell akár az iskolában is éppen annak érdekében, hogy a nagy felismerések – amelyek akár sokkszerűek is lehetnek egy-egy életszakaszban – ne akkor jöjjenek meg, amikor az életkor és egyéb tényezők miatt már késő. Persze ahhoz, hogy másokkal jóban legyünk, legelőször magunkat kellene megismernünk és megszeretnünk. Közösségeket kell szervezni, mivel kellenek az alkalmak az együttléthez. Az én gyerekkori osztálytársaim azért jó barátaim még a mai napig is, mert számos közös élmény köt minket össze. Jelenleg nincsenek olyan színterek – vagy csak nagyon korlátozottan –, ahol a gyerekeknek lehetőségük lenne közösen élményeket szerezni.
– Ön most a színterek szűkösségét említi. Ott vannak a virtuális közösségek, ki sem lehet onnan robbantani a kölyköket. Ezek szerint hiába e nagyon népszerű lehetőségek, mégsem tudják kielégíteni az alapvető emberi igényeket. Sőt.
– Az édesanyám ünnepek alkalmával mindig meglep minket különböző idézetekkel. Volt egy, amelyik a szeretetről és az időről szólt. Jelentős időt kell eltölteni a másik emberrel ahhoz, hogy valójában megismerjük, megszeressük, az egymásra fordított idő a kapcsolatok kötőanyaga. Az órákon át tartó telefonbeszélgetés teljesen más egy baráttal, hozzánk közel álló egyénnel, mint mondjuk kéttucatnyi emberrel tartani egyszerre a kapcsolatot. Az idő nem szaporítható, így az ilyen osztott kommunikáció alapján egyes emberekre kevesebb idő jut. Vegyes az internet megítélése. A gyenge kötésű kapcsolatok fenntartását megkönnyíti, de erős kötések kialakítására nem biztos, hogy a legalkalmasabb eszköz. Ennek általában inkább akkor van értelme, ha ez a virtuális ismeretség képes átalakulni élő, hús-vér kapcsolattá.
– A személyes kapcsolatok pedig igen nagy erőfeszítéseket igényelnek, minden szereplő részéről.
– Erőfeszítést és időt. Ha az ember nem fektet bele elég energiát, akkor nem fog működni a kapcsolat, nemcsak a baráti, de a párkapcsolati sem. Azt látom negatívumként a közösségi oldalak szempontjából, hogy a kapcsolatteremtési problémákkal küzdő embereket egyszerűen „felfalja”. Ezek az oldalak jó eszközök lehetnének a szervezésre, a kapcsolatok fenntartására vagy újak kialakítására. Persze elvileg az interneten is el lehet mélyíteni egy emberi kötődést, ám az egyszerre nagyon sok emberrel történő felszínes interakció semmiképpen sem mutat ebbe az irányba.
– Többször is elhangzott az időtényező. Előfordul, hogy több hónapig megy arról a levelezés, hogy kinek mikor van egy órája meginni mondjuk egy kávét a másikkal. A lényeg a személyességen van persze, nem a koffeinen. Akarunk-e egyáltalán még találkozni a másikkal, amikor ott a klaviatúra? Reális és elfogadható az, hogy emberek nem képesek időt szánni egymásra?
– Ha valakinél tényleg ez a helyzet, akkor annak nagyon gyorsan el kell gondolkodnia arról, hogy vajon jó irányba megy-e az élete. Ha valakinek nincs fél órája egy másik emberrel meginni például egy kávét, akkor az az ő életéről és felfogásáról jelez valamit. Akkor ott az emberek másodlagosak. Van, aki így gondolkodik, de az egy olyan választás, aminek rossz vége lehet. A munka, karrier nem tart örökké, főleg akkor, ha az illető tényleg az asztal mellől fordul le a földre. Egy ideig lehet így élni, de a tapasztalatok azt mutatják, előbb-utóbb rádöbbenünk, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Pontosan az időtényező miatt azonban az elvesztegetett kapcsolatok terén nehéz jóvátenni, amit elmulasztunk.
forrás: www.mno.hu