A tabu szoros értelemben polinéziai eredetű, szakrális szakkifejezés: rendkívülisége vagy természetfölöttisége miatt érinthetetlen tárgyat vagy személyt jelent. Tágabb értelemben olyan téma, amelyről hagyományosan vagy ideológiai megfontolásból nem szabad beszélni; ügy, melybe nem lehet beavatkozni, a magyar hétköznapi értelemben tilalom: „nem illik”.
A titok, ami nem kerülhet felszínre, mert fájdalmas, bűntudattal terhelt, vagy konfliktust kelthet – ezért hallgatunk róla. Titok, ami tudott, ismert egy- két személy részéről, de amit a titokgazdák el akarnak fedni. A titok véd, pl. amikor egy félrelépés felfedése és nyilvánossá téttele egy jól működő családi kapcsolatot veszélyeztetne és rombolna szét, de el is szigetelhet a környezettől, mert bizonyos embereket kerülni késztet. „A ki nem mondott titkok életünk megrontói.”
Minden családban vannak titkok, amelyek akár generációkon keresztül befolyásolhatják a család tagjainak életét. A közös családi titok az összetartozás érzését erősítheti, de párosulhat a bűntudattal és a szégyen érzésével is. A felszínen megnyugvást eredményezhet a zavaró tényező (titok) elfedése, ám a szupervízióban a titokkal, mint elakadással találkozunk a segítő és kliens kapcsolatot illetően. „Fecseg a felszín, hallgat a mély”.
A segítő szakembernek csak sejtése lehet, mennyire mehet el a segített megismerésében.
Aranyszabály, csak olyan mélyre nézzünk, ameddig nem szédülünk. A segítő érintettsége korlátot szabhat, pl. ha maga a segítő is egy gyászfeldolgozás folyamatában van, kellő óvatosságot igényel, hogy különbséget tegyen a saját és a kliens érzései között.
Adott esetben a segítő is titokgazdává válhat, ami súlyos terhet jelenthet, pl. bántalmazás gyanúja esetén, kinek, hogyan szóljon, hogyan kezelje a nehezen bizonyítható és súlyos következményekkel járó felismerését.
A tabu olyan tilalom, amelynek eredete, oka az „ismeretlen”-ben rejlik, a tabu célja eredendően az egyén és a közösség (család) védelme, mert magától értetődő, mert nem megkérdőjelezhető. Ezt a jelenséget lélektani értelemben a kollektív tudatalatti területhez kapcsolnám.
A tabu a segítő kapcsolatban lehet a „vakfolt”, amelyet tudatlanul nem akarunk meghallani vagy meglátni, de jelen van, hat, így elakadást okozhat a folyamatban.
Feltételezem, a szupervizált (vagy szupervizand) már jelenlétével jelzi, hogy készen áll arra, hogy kimondja az eddig kimondhatatlant a kliens és segítő kontextusban. Tehát titkolt vágy, hogy felszabaduljon a segítő kapcsolat fejlődését gátló és elszigetelődést eredményező titkok, tabuk alól, „amiről nem szoktunk, nem merünk, vagy nem illik beszélni”.
a család adóssága
a házasságon kívül született gyermek, a „bitang” gyermek, a balkézről született gyermek
a házastárs félrelépése
a házastárs erőszakoskodása
egy családtag alkoholizmusa
a gyermek homoszexuális hajlama
valamelyik családtag kábítószerezése
munkanélküliség
súlyos betegség
a gyerek szexuális bántalmazása
halálesetek
Minden segítő hivatásnak, mesterségnek megvan a maga kompetencia határa, ezt kimondva kimondatlanul illik tiszteletben tartani. A szupervizori kompetenciának is vannak határai, amelyért a szupervizor felelős: nem mehet mélyebbre, mint amit a szupervizált/szupervizand és/vagy a csoport bizalmi légköre és a szakmai protokoll enged.
Lehet mélyebb igénye (túlzott közlési vágy) az esethozónak, de ezt az igényt a csoport bizalmi légköre és terhelhetősége erősen szabályozza. Lehet, hogy megnevezzük a tabu témát, de ennek kibontása már meghaladja a szupervíziós folyamatot.
Egy lehetséges feldolgozási mód, hogy elkészítjük a kliens és az esethozó vagy a csoport vakfolt térképét és csak összehasonlítjuk, mi az azonosság és mi a különbség.
Sokszor ha traumatizációval vagy abúzussal találkozunk a kliens vagy a gyermeke életében a segítő kapcsolat alatt, néha elég annyit kimondanunk: „Ennek nem lett volna szabad megtörténnie veled.” Ezzel kifejezhetjük az együttérzésünket, ugyanakkor elkerülhetjük, hogy a túlzott kíváncsiságunkkal újra traumatizáljuk a klienst. Ne az esemény rekonstrukciójára törekedjünk, hanem azt segítsük megéreztetni, hogy a traumatizált személy szégyenét, bűntudatát feloldjuk: nem a te hibád. A szupervizált biztonság érzete és védelme fontosabb, mint a csoport vagy a szupervizor kíváncsisága. A továbbiakban viszont lehetséges terápiás utat kínálunk a teljes feldolgozásra a szupervízió keretein túl.
A gyász, mint tabu téma esetében fontos, hogy ha aktuálissá válik feldolgozásra is kerüljön. Az aktuális gyásznál engedjük az érzések megjelenését, tudatosítsuk a gyászfeldolgozás fázisait és emeljük ki, hogy ez természetes és nem tabu. A gyászmunka elmaradása, vagy el nem indítása megdöbbentő következményekkel járhat. Egy szupervizand erős indulattal viszonyult az intézmény orvosa ellen, az eset feldolgozása során döbbent rá, valójában a tíz éve, orvosi műhiba következtében elhunyt férjét műtő nagynevű orvos ismerősére haragszik.
A személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy egy-egy szupervíziós folyamat után az érintett szupervizáltak/szupervizandok egyéni szupervíziót kértek, hogy a személyes érintettségüket konkrétan megosszák. A diádikus bizalmi helyzet meghittebb környezetet biztosított számukra, hogy a vélt vagy valós bűntudattól és/vagy szégyentől feloldást kapjanak, jelképesen a nehéz kőtől megszabaduljanak.
A teljesség igénye nélkül próbáltam a nem könnyű témát vázolni, a titoktartás köt, a személyes példákat kerültem, reményeim szerint mondataim mégis azt sugallják: nincs lehetetlen.
Horváth, Radnay.: Titkok és tabuk a családban
http://www.koloknet.hu/csalad/tabu/titkok-es-tabuk-a-csaladban/ (Letöltve: 2016. aug. 31.)
Barczy M. (2012): Segítő módszerek, fejlesztő-támogató eljárások, ELTE TÁTK
Kopp, Skrabski: Magyar lelkiállapot az ezredforduló után http://www.tavlatok.hu/86/86kop (Letöltve: 2016. aug. 31.)
Gyöngy 1999/11