Kovács Győző: Tabu témák a szupervíziós folyamatban

Tartalom

A tabu szoros értelemben polinéziai eredetű, szakrális szakkifejezés: rendkívülisége vagy természetfölöttisége miatt érinthetetlen tárgyat vagy személyt jelent. Tágabb értelemben olyan téma, amelyről hagyományosan vagy ideológiai megfontolásból nem szabad beszélni; ügy, melybe nem lehet beavatkozni, a magyar hétköznapi értelemben tilalom: „nem illik”.

 

Mi a titok, mi a tabu?

A titok, ami nem kerülhet felszínre, mert fájdalmas, bűntudattal terhelt, vagy konfliktust kelthet – ezért hallgatunk róla. Titok, ami tudott, ismert egy- két személy részéről, de amit a titokgazdák el akarnak fedni. A titok véd, pl. amikor egy félrelépés felfedése és nyilvánossá téttele egy jól működő családi kapcsolatot veszélyeztetne és rombolna szét, de el is szigetelhet a környezettől, mert bizonyos embereket kerülni késztet. „A ki nem mondott titkok életünk megrontói.”

Minden családban vannak titkok, amelyek akár generációkon keresztül befolyásolhatják a család tagjainak életét. A közös családi titok az összetartozás érzését erősítheti, de párosulhat a bűntudattal és a szégyen érzésével is. A felszínen megnyugvást eredményezhet a zavaró tényező (titok) elfedése, ám a szupervízióban a titokkal, mint elakadással találkozunk a segítő és kliens kapcsolatot illetően. „Fecseg a felszín, hallgat a mély”.

A segítő szakembernek csak sejtése lehet, mennyire mehet el a segített megismerésében.

Aranyszabály, csak olyan mélyre nézzünk, ameddig nem szédülünk. A segítő érintettsége korlátot szabhat, pl. ha maga a segítő is egy gyászfeldolgozás folyamatában van, kellő óvatosságot igényel, hogy különbséget tegyen a saját és a kliens érzései között.

Adott esetben a segítő is titokgazdává válhat, ami súlyos terhet jelenthet, pl. bántalmazás gyanúja esetén, kinek, hogyan szóljon, hogyan kezelje a nehezen bizonyítható és súlyos következményekkel járó felismerését.

A tabu olyan tilalom, amelynek eredete, oka az „ismeretlen”-ben rejlik, a tabu célja eredendően az egyén és a közösség (család) védelme, mert magától értetődő, mert nem megkérdőjelezhető. Ezt a jelenséget lélektani értelemben a kollektív tudatalatti területhez kapcsolnám.

A tabu a segítő kapcsolatban lehet a „vakfolt”, amelyet tudatlanul nem akarunk meghallani vagy meglátni, de jelen van, hat, így elakadást okozhat a folyamatban.

Feltételezem, a szupervizált (vagy szupervizand) már jelenlétével jelzi, hogy készen áll arra, hogy kimondja az eddig kimondhatatlant a kliens és segítő kontextusban. Tehát titkolt vágy, hogy felszabaduljon a segítő kapcsolat fejlődését gátló és elszigetelődést eredményező titkok, tabuk alól, „amiről nem szoktunk, nem merünk, vagy nem illik beszélni”.

 

Lehetséges tabutémák a védőnői terepen

  • a család adóssága

  • a házasságon kívül született gyermek, a „bitang” gyermek, a balkézről született gyermek

  • a házastárs félrelépése

  • a házastárs erőszakoskodása

  • egy családtag alkoholizmusa

  • a gyermek homoszexuális hajlama

  • valamelyik családtag kábítószerezése

  • munkanélküliség

  • súlyos betegség

  • a gyerek szexuális bántalmazása

  • halálesetek

 

A tabu téma feldolgozása a szupervízióban

Minden segítő hivatásnak, mesterségnek megvan a maga kompetencia határa, ezt kimondva kimondatlanul illik tiszteletben tartani. A szupervizori kompetenciának is vannak határai, amelyért a szupervizor felelős: nem mehet mélyebbre, mint amit a szupervizált/szupervizand és/vagy a csoport bizalmi légköre és a szakmai protokoll enged.

Lehet mélyebb igénye (túlzott közlési vágy) az esethozónak, de ezt az igényt a csoport bizalmi légköre és terhelhetősége erősen szabályozza. Lehet, hogy megnevezzük a tabu témát, de ennek kibontása már meghaladja a szupervíziós folyamatot.

Egy lehetséges feldolgozási mód, hogy elkészítjük a kliens és az esethozó vagy a csoport vakfolt térképét és csak összehasonlítjuk, mi az azonosság és mi a különbség.

Sokszor ha traumatizációval vagy abúzussal találkozunk a kliens vagy a gyermeke életében a segítő kapcsolat alatt, néha elég annyit kimondanunk: „Ennek nem lett volna szabad megtörténnie veled.” Ezzel kifejezhetjük az együttérzésünket, ugyanakkor elkerülhetjük, hogy a túlzott kíváncsiságunkkal újra traumatizáljuk a klienst. Ne az esemény rekonstrukciójára törekedjünk, hanem azt segítsük megéreztetni, hogy a traumatizált személy szégyenét, bűntudatát feloldjuk: nem a te hibád. A szupervizált biztonság érzete és védelme fontosabb, mint a csoport vagy a szupervizor kíváncsisága. A továbbiakban viszont lehetséges terápiás utat kínálunk a teljes feldolgozásra a szupervízió keretein túl.

A gyász, mint tabu téma esetében fontos, hogy ha aktuálissá válik feldolgozásra is kerüljön. Az aktuális gyásznál engedjük az érzések megjelenését, tudatosítsuk a gyászfeldolgozás fázisait és emeljük ki, hogy ez természetes és nem tabu. A gyászmunka elmaradása, vagy el nem indítása megdöbbentő következményekkel járhat. Egy szupervizand erős indulattal viszonyult az intézmény orvosa ellen, az eset feldolgozása során döbbent rá, valójában a tíz éve, orvosi műhiba következtében elhunyt férjét műtő nagynevű orvos ismerősére haragszik.

A személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy egy-egy szupervíziós folyamat után az érintett szupervizáltak/szupervizandok egyéni szupervíziót kértek, hogy a személyes érintettségüket konkrétan megosszák. A diádikus bizalmi helyzet meghittebb környezetet biztosított számukra, hogy a vélt vagy valós bűntudattól és/vagy szégyentől feloldást kapjanak, jelképesen a nehéz kőtől megszabaduljanak.

A teljesség igénye nélkül próbáltam a nem könnyű témát vázolni, a titoktartás köt, a személyes példákat kerültem, reményeim szerint mondataim mégis azt sugallják: nincs lehetetlen.

FELHASZNÁLT IRODALOM